Linkajánló

 

 

 

 

Kortárs költők versei

-igazgyöngyök-

 


 

 

 

Ametiszt

 

Indiai szerenád

 

/Shelley "Indián szerenád"-jának ötletéből/

 

Hol Nap a Földdel egybeér,
és sűrű álmot hoz a szél,
jázmin és fűszer illata,
ez vagy nekem - ó India.

 

A Gangesz habján Hold lebeg,
körötte sápadt fellegek,
távolban karcsú oszlopok,
nézem őket - s rád gondolok.

 

Puha palást az éjszaka,
köröttem csillagok raja,
éj-fényük szemeddel üzen,
ó, hol vagy, keleti hercegem?

 

Bársony hajadról gyöngy pereg,
mint vízcseppek, úgy fénylenek,
feléd int most is két kezem,
mint az utolsó reggelen.

 

Mikor láthatlak, nem tudom,
de éjjel rólad álmodom,
talán a víz, talán a szél
ma hírt hoz rólad és mesél.

 

A nagy folyó oly hallgatag,
és más nem tudja titkomat,
virágok szirma elpereg,
s én egyre várom léptedet..
.

 

tovább...

 

 


 

 

ardogan

 

Végleg

 

Kihalt ház udvarán ott áll a lány
Érte nyúl minden mit elhagyott
Lepergő emlékek a lak falán
Nem hiszi, egyszer még szeretni fog

 

Visszanéz szótlanul, indulni kell
Várja egy megértés-óceán
Hajában halott diófalevéllel
Társául szegődik csend s a magány

 

Baktatnak sorra, ki érti meg
Elmondja fájó búját talán
Bárkire nézne, nem éri meg
A válasz is fullasztó talán-talány

 

A magány most ellenszegül,
Új társat keres magának
Olyat, ki fájdalmával kérkedik
Ki mutatja is a világnak

 

Mert ott múlik minden érzés
Véget ér sok gondolat
Prizma, szempár és ölelés
Néhány emlék. Ennyi maradt

 

...

 

Egyedül kel át a folyón
Mégsem magányosan
Emlékei körülveszik
Mosoly-árnyék vele suhan

 

-Úgy hiányzott már a döntés-
Sóhajt a lány szótlanul
Hűs habok sodró játéka
Vele várja, míg alkonyul

 

Köszöntik a naplementét
Sosem becsülte ennyire
S most haboknak bíbor testét
Kéri: Vigye, vigye, vigye!

 

Mit keresett, kit félt a lány
Már senki sem tudja meg
Mert a szív is lassabban ver
A lélek is halkan piheg

 

Minden vágy és minden érzés
Elmúlt, elszállt, semmilyen
Ezernyi szó, fájó kérdés

 

tovább...

 

 

 

 

Avasi Zoltán

 

Holdlemente (Csillagvirágok 2400.)

 

Meglel a csönd, ha a lárma keres?
Most elunom, hogy a kín kesereg?
Máshova pillog az égi sereg?
Messzire kergeti győzni a harc?

 

Mennyei szók sokasága üres?
Már csak a Hold teli angyali arc?
Mostoha éjszaka gyermekeként?

 

Mint akit álmai sóhaja hajt?
Minden erőn kerekedne vihart?

 

Mártja a tenger az alkonyi fényt?

 

 

 
 

Bujdosó Miklós

 

 Szép Zöldszemü Lány

 

 

Szivárványt szőttél felhők alatt.

Megtaláltalak.
Tündérlépted, s a bódulat
varázsa bennem maradt.
Tenyeredben fürdött a nap.
Láttalak este a fák alatt.
Ki zenét, létet úgy szeret,
több, mint kósza képzelet.
Felsejlik szelíd szép szemed
és melege megragad.
Szélkócoltan ring
Selymes rét hajad...
Emlékszem, megsimogattalak.

 

Féltem, nem látlak többé
elvisz az ár messze
s mint mélabús temetőt
betakart az este.
A másnap félve jött elém.
Léted virágos rejtekén
Áradt a Rezgés
Áradt a Fény.
Otthagytam, mi tiszta bennem
S kit úgy öleltem,
hegyekben, fákban, füvekben, kerestem
hol Gyöngy-pára álmodik
szép szemedben,
és segített az ég.
Lelkem is letenném eléd
Hiszen a test, csak eszköz.
A lélek a vezeték.

 

Az utcán ha meglátnálak,
imbolygó, kósza léptekkel
indulnék utánad.
Keresem azt a percet,
hol, mint titkos tekercset
valahol meglellek.
Tán virágban a réten
egy magasabb rezgésben
érintem földi éned.
Erős vagy, mint a fémek.

 

Leszek barátod, szeretőd
Poharad, harangod, temetőd.
Nem múlik el napra nap,
most, hogy megtaláltalak,
hogy ne kívánjalak
látni, érezni Téged.
S Veled együtt a Mindenséget.

 

Ha megint rámnevetnél
kitárt karral szirmot szórnék
Mindent, mi él átkarolnék
és feléd vinne a szél.
Ajándék, adomány, talány
Szép Zöldszemű Lány.

 

Álmomban újra láttalak
őszülő alkonyon.
Lelkem láz és fájdalom.
Azóta várom, hogy érintse
Lábnyomod lábnyomom
.

 

 

 

Cet Lee

 

Nem gyűjtök lábnyomot

 

Már csak a szomorúság,
mi megmaradt bennem.
Dühöm elszállt.
Minden ember lába nyomát
homok takarja már.
Ó a lélek vándorok!
Majd, ha megint meglátok
egy imbolygó alakot, ki erre sétál,
elé hatalmas homok torlaszt fújok,
és dűnékkel állom el útját.
Mert nem szeretem nézni múltját,
s a távolodó lábnyomot,
mit apró oázisomban itt hagyott.

 

 

 


 

Csák Tamás

 

Rózsák szirmai közt

 

 

 

Rózsák szirmai közt vergődöm,
Harmat cseppekben megfürdöm.
Vérem, keveredik szememben,
A túlvilággal vetekszem.

 

Az idő puhán hasít,
Egy hang a fülembe vonyít.
Felborult minden felhő,
Horizontálisan esik az eső.

 

Hátam mögött egy sárból kilépő,
Fejem fölött egy eldobott kő.
Előttem vörös, izzó máglya,
Mellettem rögös szárú fáklya.

 

Rózsák szirmai közt hallgatok,
Ha kerestek, én itt vagyok.
Itt várom a felkelő Napot,
Egy csöndben kiáltó hangot.

 

 

 Csillza

 

Vallomás

 

Akkorákat dobban a szívem,
hogy beleremegnek kint a fák.
Sóhajtásom hullámverése
más dimenziókba csapkod át.

 

Te vagy világom napkirálya.
Minden sejtem kívánja fényed.
Szép fejednek mellem a párna,
s mit fülembe súgsz, az a lényeg.

 

Ha nem láthatlak, világtalan vagyok,
ha nem hallom hangodat, süket.
Hozzám üres, kéjsóvár gazok
hiába dörzsölik testüket.

 

Sötét hajadban ezüst szálak
gyönge szívem át- meg átszövik,
s ha csillagok közt megtalállak,
oda is követném lépteid.

 

 

 

fa

 

Hegy-kő

 

 

 

A hegy köve vagyok,
mélybe szakadt rianás,
letértem már a zergeútról,
patakvölgybe sodort a zuhanás.
Ha felsikoltok még nyáréjszakán,
fosztott nyoszolyám keresem,
mit mohok takarnak meztelen,
többé meg nem lelhetem.
Egy az anyagunk, sóhajunk
ködfüggönybe markolász,
lényegünk mégis elvész,
morzsalétbe csorbul
a sziklanász:
Kilimandzsáró hava siratja
szomorún az elmúlást.

 

 

 

 

 

Fatima
 

Rózsák a sötétben

 

 

Borzas vér-rózsák asztalomon:
Lepke szirmuk lengő illatár.
Nem suhintott még reájuk
Fagy leheletű halálárny.
Forró örvény-üstökük
Reszketően fénybe mártják,
Szívükben utolsót dobban a nyár.

 

Fodros vér-rózsának alvadt szirma
Tűnődve asztalomra hull.
Gyöngyöző harmatcsepp kelyhében
Illanó párává alakul.
Bíbor-pártájú sóhaj-lány
Csillámló ajkára csönd tolul;
Izzása hunyó parázzsá halkul.

 

 

 

 

 

Fehér Kornél

 

Kopuláció


Vetkezz szépem: aranyló csillogásod
Dobd a padlóra, érezzem újra illatod.
Had bújjak ronggyá-csókolt karodba,
És légy a káromlott-anya: a koldusé,
A cserbenhagyó, az örök-mostoha.

 

Mikor hó blúzodból kiturkászlak,
Rám nevetnek körtemellek: ringanak.
Kivéreztem, nem siratlak, nem félek,
Vesztett-éden gyönyöre sem riogat,
Mellbimbóid tapintását érzem: simogat.

 

Vörös rúzsod követi a blúzt: szétkenem.
Ködös múltból farkaskölyök énekem
Hasogat vékonyka szeleteket: bús-ima.
Gyöngyöző, nyálas nyelvjáték vadít,
Csókod éles kés: felhasít, kiszabadít.

 

Körkörösen riszál a csípő, őrült tánc:
Lassú dobok, tamburin, ütemes vihánc.
Egymásra borul tenger és égi csillagok,
Kilesik ügyetlen lépteink; alkony-zajok.
Gyengéden masszírozom fenekedet,

 

Míg körbe lépkedek, égek: érted-halok.
Érted ágaskodik lüktető vérem, angyalok
Élesztenek újra, szívritmus zavarok
Szaggatják a lihegést, apró nyögdécselés
Elektromos szikrát kavar: magam vagyok.

 

Jöjj, fond körém hosszú combodat,
Add nekem az élő völgyet, sziklahasadék
Mélyén vár az örök nyugalom: sötétkék
A halál ma, ha nem lövell az örök mag,
S nem fényezi életed, tömlöc-sötét marad.

 

 

 

 

 

harmathjózsef

 
 

Himnusz a pávának

 


Emeld föl a fejedet
Büszke, szép nő,
Ki hordozod a világ szerelmét
Szívedben.
Emelkedj magasba,
Nézz le minden házra
Te, a szerelem tündöklő megvalósítója.
Emeld szíved minden új szív fölé,
Hadd lángoljon minden, ami a világon szerelem.
Testedből tápláld az emberiséget,
Szíveddel melegíts
Minden gyengeséget.
S ha már tündököl kezedtől
A világ arca,
S mindenkire ráhull a sárgavirág szirma,
Fejedet gyöngykoszorú borítja,
Jelképe a boldogságnak,
Hogy ilyen szerelem lángja
Nincs több e világnak.

 

 

 


 

 

Ildikó

 

A patak

A hegyi patak csilingelőn kacag,
ahogy a kövek koccannak talpa alatt,
kristálytiszta tükrén meg-meg csillan
a napfény, mikor belenéz reggel a Nap.

 

Pitymallatkor még békés a táj,
pacsirta váltja a csalogányt,
a fák harmatzuhanyt vesznek,
s árasztják üde leheletüket.

 

A patak kacag, és továbbszalad,
virgoncan játszanak benne a halak,
fodros ruháját mossák a kövek,
vizén kristályok gyöngyöznek...

 

Álombeli film, mely előttem pereg:
Tündérpatak színén játszi fények,
két part között szivárvány híd,
melyről egy tündér hajnalport hint.

 


 

Kőmüves Klára

 

Kék az Úr?

 

Kék az Úr, hol kék azúr a tenger.
Zöld hajú, kreol derekú hölgy a tölgy.
És a drága gyöngy, csillanó hópehely fehér.
Fekete folt az égnek tengerén madár,
S benne tűzpiros paca a csőr.
Kalász közt kúszik légi zizzenet.
Sajgó, észrevétlen fájdalomtól fel- felszisszenek.
Erős fűszáltól, mint késszelés megszülte- buggyanó a vér.
A testem elaléltan sápadó fehér.
Bólintó a búza, hol apró virágoknak kék-fehér a blúza.
Napunk kegyetlen, égetőn belém mar sugár huzattal-
Mit sem törődve a hegytől árnyékban rejtett fény után sóvárgó ugarral.
E kék azúrral körbehímzett kép, egyre távolabba tűnik.
Az ábrándos kép új gondolattól szűnik.
A seb beforr, a madár elrebben károgó pacával.
A búza pihenőn hajlik el a város zajával.
Egy élesebb kép tolakodása felriaszt-
Próbálj élni a mával, ne az álmokat sirasd!

 

 


 

 

Majma
 

Ihlet egy szó...

 

Ihlet egy szó,egy kép,egy hang,
Ihlet a búgó nagyharang,
Ihlet egy vélt esemény,
Ihlet a megélt vak remény.

 

Ihlet a fájdalom, mocsok s a vér,
Ihlet a meg nem élt szenvedély,
Ihlet a látott irgalom,
Ihlet a túlzott nyugalom.

 

Írásra bír az elbukott,
Ki elesett és elhullott,
Írásra bír a tűnt titok,
Mit lélekkulccsal nem nyitok.

 

Írásra bír a vad veszély,
Írásra kér,ha nincs remény,
Írásra bír bú s harag,
Írásra kér, majd elszalad.

 

Írnom kell,ha meghallom,
Könyörgő,néma szívhangon,
Írnom kell,ha az értelem,
Segíteni oly képtelen.

 

Írnom kell az életet,
A meg nem festett képeket,
Írnom kell százaknak a reményt,
Életük borús egén a fényt...

 

 

  

Nagy Zoárd

 

Régi álom

 

Valami furcsa, régi álom,
Talán egy sosem volt mese,
Csak gyermek festhet ílyet,
Ha van sok színese.

 

Ha véget ér a nap,
S a szobára sötét csend borul,
A gyermek álmában uralkodik,
S egész világot képzel birtokul.

 

S hős lesz belőle, nagy vitéz,
Sebezhetetlen katona,
Ki legyőzi a zsarnokot,
S nem alkuszik soha!

 

És gazdag is lesz, mérhetetlen,
Szegényeket lát vendégül,
Az asztalon kenyér és hal van,
S az asztalfőn a játékmackó ül.

 

És orvos is lesz, vagy nagy varázsló,
Ki csak kinyújtja két kezét,
S a vaknak szivárványt ad ezzel,
A süketnek zenét.

 

És ember is lesz, ki hisz a szépben,
Barátságban, tisztességben,
Ki oly nagyon hisz igazába?,
Hogy páncél nélkül száll csatába,
S hiszi, hogy míg jó is akad,
A rút, s a gonosz alulmarad.

 

----------

 

Valamit elvesztettünk,
Mikor felnőtté lettünk,
S hiába hívnánk vissza,
Nem maradt belőle szinte semmise?,
Csak valami furcsa, régi álom,
Talán egy sosem volt mese
.

 

 

 

 

Nosferatu

 

Kísértéspróba

 

Mezítelen énem számol
titkokat üt verőerem
nem szóltak a borzadályról
valami zavarja erőterem

 

Valaki zavar és közeledne
üres valóm meggyalázva
magányom számolni elfeledve
dúlom magam a nagy csatára

 

Rám ront az idomár végzet
szelídítene hunyorogva
ejtve szeméből kevés mézet
bele bámul tűző napomba

 

Rövid a roham fogcsikorgó
lepattan jövőm faláról
ellenem e csúnya torzó
mára messzi lesből vádol

 

Elkerült bár ismét a vég
most felhúzom páncélingem
a kísértésből mára elég
életen túl halálon innen

 

 

 

 

robin hood

 

szeretek...

 

szeretek letérni az Útról,
csak így láthatom
a mezőt...
...benne a gyöngy-virágot,
szeretem látni a
harmatcseppet,..szeretem látni
a hangyát,kire gurul
a könny harmatcsepp,
-neki átok-

 

SZeretek letérni az Útról...

 

 

 


 

 

 sevokati

 

Fájt eleget

 

isten téged
kérlek engedd
hadd szeressek

 

végre kín nélkül
végre könny nélkül

 

 

 


 

 

Syracusa

 

Epilógus 23

 

Kerestelek. Sorsok tűntek el az időben
lettek sötét hanttá a temetőkben,
hol a csend fojtón, mélyen áradt,
míg némán sírtam a néma imákat.

 

Kerestelek. Mint ki pusztulásra ébredt,
de hinni tudja még: övé az ígéret,
s míg nőtt, egyre nőtt a bánat,
álmodtam még, hogy megtalállak.

 

Kerestelek. Hegytetőkre mentem,
hideg völgyekig zuhant a lelkem -
de tudom: ha értem jön az álom,
keresni foglak. Túl ezer halálon.

 

ajánlottam: Kavicsnak

 

 

 

Torday Zsuzsa

 

Eszter

 

Ma Csillag-harmat
hullt az égből.
Egy kis Csillag
rám nevetett!
Ma kedvesen
szemembe nézett,
elsóhajtotta
nevemet..

 

Finom, lágy,
libbenő csillagszó
volt a szó..
Kis aprócska sóhajtás,
ahogy rám nézett ő,
a legszebb kék
szemekkel,
csillag-szeretettel..

 

Ahogy puha kis kezét
kezemre tette,
ahogy átölelt, védőn:
Világok kezdtek dalba!
Csillagok táncoltak
körülötte!

 

Ma én is
csillaggá változtam!
Amikor rám nézett
Eszter,
s csillag-nevetéssel
fülembe súgta:
Mama!!
..Csillagok kezdtek dalba..

 


 

 zotyapa

 

Elmúlás

 

Ha majd könnycseppek peregnek
Volt selymes arcod barázdált
völgyei között,
Vágyhegyek lecsendesednek,
rájövén:megszolgált múltad
beléd költözött.

 

Titkos agyzugok kapuját
Szélesre tárja a magány
feszitő éle,
Meg nem lett csodák hamuját
elillantja a lét konok,
vad szenvedése.

 

Egyedül fekve ágyadon
Kaszás próbálgatja ajtód
kin nyikorgását,
Beteritvén, a fájdalom
Zörgő csontmaszatok fölött
végzi orgiáját...

 

Mikor könnycseppek peregnek
Volt selymes arcod barázdált
völgyei között,
Emlékek elszenderednek,
-Rácsok mögött falazod be
magad börtönöd.

 

Izmod csak szikkadt rongytömeg,
Ősz hajszálaid leesnek
préselt párnádra,
Ennél már csak egy jobb jöhet
majd,...szemlesütve megbújni
gyalult ládádba.

 

Ráddobálván földrögöket
Néma sötét pihenteti
megfáradt tested,
Állitván ezred őröket
az idő,vigyázzván,a jövőt
nehogy meglessed.

 

Már könnycseppek sem peregnek
Volt selymes arcod barázdált
völgyei között,
Kéjkacajjal rádnevetnek,
Bilincsbe vervén kegyetlen
veszett ördögök.

 

 

Köszönöm

 

 

 

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

 

 

 


 

 

 

 

Oldalmenü