Zsoltárok gyöngye

Templomom a házad,
Oltárom az ágyad,
Szavad szent mise.

Ölelésed áldott
Szívembe mártott
Testté lett ige.

Lágy hangod dallama
Fájdalmam balzsama
Istenek könnye.

Málám a kezedben,
Imád a lelkemben
Zsoltárok gyöngye.

 

 

Áldott átkozottan

Holt hangok kapuja
nyirkosan áll nyitva.
Nem lépek be rajta.

Vágyam lecsendesült,
lázas testem kihűlt.
Az álom megkövült.

Földi létem fájdalom.
Hitem által már tudom,
hogy vérvájta utamon,

sziklaszívű szirtemen
gyümölcs már nem terem.
Elmegyek hirtelen.

Mérgedet megittam.
S halok inkább szomjan
áldott átkozottan.

 

Szecessziós álomkép

Ködrózsa ragyogású hajnal
hasadt a mámoros tavaszban..
Csipkebuggyantású örömkönnyek
omlottak a mélytiszta szemekből.

Örvényszerű ölelés rántott
magával a boldogságba.
Álomország környékén kószáltunk,
s átléptük a magas határt.
A valóság vaskos karma
nem épített gátat.
Nem érintett ég,sem föld,
sem semmi.

Halványszínű mosolyod
parázsfényű palástot terített
bársonyhangodtól elbűvölt tájra.

Selyemszárnyú felhők mögött
szemed kékje uralta
a végtelent.

Engem pedig lábad nyomának
porszemnyi része
is megbolondít.

Akkor,
Most,
és
Mindörökké.

Amikor...

Amikor hiányzik
érintésed,
magamhoz ölelem magam.

Amikor hiányzik
hangod,
én szólok,hogy
halljam Téged.

Amikor hiányzik
pillantásod
tükörbe nézek
és látlak.

Én Te vagy.

Amikor hiányzik
fényed,
a napra húzódom.

Amikor hiányzol
általában
lélegzetet veszek.

Rozoga szekér

Rozoga a szekér
zord kocsis hajtja.
Oda tart,ahová
minden magamfajta.

Rozoga a szekér
nincsen utasa,
nem óhajt senkit sem
furcsa kocsisa.

Rozoga a szekér,
mellette lépek,
hátha kocsisához
elér a lélek.

Rozoga a szekér.
Mehetnék hintón.
De ballagok csöndben,
magamhoz méltón.

Rozoga a szekér,
de vele tartok.
Csak süket a kocsis,
én meg néma vagyok.

 

Bíborkönny

Bíborkönnyben születtél
Csillagok között,
Nem őrködik senki sem
Álmaid fölött.

Éjkék bársony borul rád
Szellőszeliden,
A Hold ád csókot néked,
Lelked elpihen.

Bíborkönnyben születtél,
Nem is éltél tán,
Ezért ragyog az égbolt
Álmaid nyomán.

 

 

Véres

Véres tőr kezemben,
megölni őt
képzeletem...
szárny,
vég.

Őrült légy,
csókolj!

Véres tőr a kezemben.
Ölöm magamat.
Öllek téged...
Kéred?

Félj,reszkess!
Kihasítom
agyvelőmet.
Nézzed!
Nézzed!

Véres...
nem a tőr,
a Végzet.

 

Dög

Minden félni volna jó.
Hirtelen kihuny a csillag.
Undorodom.
Meghalok.
Félek a csóktól.
Az elemi marcangolás
ordít a képembe.
Bosszúvéres döghangya
mászik nyakmaradványaimon.
Csontokba fullad a vágy.
Megöltél.

 

Zafírtó

Zafírtavam kék mélyébe
csöndben csobban az éji láng.

Álomtavam avarpartján
félve zörren a fűzfaág.

Kicsiny termet piciny lábon
a vágyak elől menekül.

Holdfénybe néz, majd a tóra
és mélységesen elmerül.

 

Átok

Gyűrű,gyűrű
tövisgyűrű
marcangolja
széjjel
széllel,
jégveréssel
minden
minden
álmod!

Rózsa,rózsa
rőtvadrózsa
karmolássza
szájjal
bájjal
százhalállal
minden
minden
lángod!

 

 

Tündértánc

Álom csobban,
fénytűz lobban,
tündértáncunk
égben dobban.

Kék ég libben,
felhő lebben,
eső ömlik
gyöngykönnycseppben.

 

 

Halál kéz a kézben

Hol bánat
egén tündököl
a hárfa,
Ott vigyél
által
a halálba!

Hol zsongás
hevül hangtalan
kis lángba,
ott suttogj
áment
az imádba!

Hol fényem
fátyla átlebeg
a légbe,
Ott hulljon
hamvad
öröklétbe!

Hol szíved
szárnya megremeg
a csendben,
Ott ünnepeld
magad
öröm-bennem!

Hol halál
holdján halványlik
át lelkünk,
Ott a hídon
túl már
megérkeztünk.

 

Tiszta mély csend

Lángokból születik a hajnal,
még mindig álmodom.
Zsenge lelkem tündértaván
szúró rózsák ringanak.
Valami mégis átölel.
Isten áldása
kísér az úton,
s e tiszta mély csend
itt bent
ott fent
az örökkévalóság.

Zsarátnok az alkony,
lehet,hogy álmodom.
Ám hamvadó
hangok lehellete
már nem bánt.
Bársonyhang bűvöl
vissza az útra,
s e tiszta mély csend
itt bent ,
ott fent
az egyetlen igazság.

 

Könyörsóhaj

Megrendülten vált
ruhát,
remeg minden lépte.
Színes szoknyája
szennyesszürke,
álomfátyla
feketefakó.

Mert mindenüvé
elzarándokolt,
csak igaz önmagát
kerülte.
S most rengőrángás
dobálja,
könyörsóhaj
fullasztja:

Gyógyító örök őrzőm,
ölelésed megnyugvás.
Nincs már varázserőm,
lélegzetem fogytán
és...
egyetlen szavadra
térdre omlanék,
mint egy jól célzott
álmos omladék.
Emelj magadhoz kérlek!
Szűnjön meg a szenvedés
és...
ne érezzek szégyent,
amiért
szeretlek téged!

Adjon nekem az ég

Hajnalban meghalni volna jó,
mikor még miden álmodik.
Csak én könyörgök ébren
izzadt lázálmomban.
Adjon nekem az ég.

Hajnalban meghalni volna jó,
mikor csókéhes szám mosolyra fonnyad
Ne menj még-ódát zengve.
Kék szemed szárnya szép.
Adjon nekem az ég.

Hajnalban meghalni volna jó,
mikor még téged ölellek
álomvacogással,
s téged ordítlak
hangvillám zajával.
Szétszaggatlak vágyzuhogással.

Hajnalban meghalni volna jó.
Szívnémulás nem elég.
Adjon nekem az ég.

Halálmese

Nem nevetek az éjjeli
mandulaillat
lobogó lángján.
Hol is van már a
páralengő szellem!

Elmenekült a
vágytól,
E láthatatlan
ártól.

Gyöngylepedő,
bársonylombú
ködtemető.

Buggyannak a
lángok...

És nem hallani mást,
csak dongzsibongó
omló halálmesét:

Hol vagy,
hol nem vagy,
mindörökké vagy.

 

Rengedelem

Szabálytalan
álmok gyöngyszeme
ringató varázsban
rengedez.
De már tovarepül a
gyémánt lehellete...

Ne csókold újra a
múltat zengő látomást!
Ne gondolj a
markoló lángra!